Sikongnak a meleg szelek
Messze Délen, messze Délen,
Várnak reánk, várnak reánk
Valahol egy tengerszélen.
Ott hallgattuk valamikor
Lármáját nagy, kék vizeknek.
Nem hallunk mi, nem hallunk mi
Soha szebbet, soha szebbet.
Bárka áll a kék vizen most,
Útra indul talán már ma,
Ha lekésünk, ha lekésünk,
Sohse tér meg az a bárka.
Sikongnak a meleg szelek.
Kék tengernek kék vizében
Üresen úszik a hajónk
Messze Délen, messze Délen.
Költő vagyok és senkinek se kellek,
akkor se, hogyha szótlan dünnyögök:
∪ - ∪ - ∪ - sebaj, hisz énekelnek
helyettem kandi ördögök.
S higgyétek el, higgyétek nékem el,
joggal legyez az óvatos gyanu!
költő vagyok, ki csak máglyára jó,
mert az igazra tanu.
Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,
piros a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöske szára zöld.
Olyan, kit végül is megölnek,
mert maga sosem ölt.
Mintha téli hálót szőne már a nap,
bőre pergamenfehéren rátapad,
s míg alatta széthull őszünk kelleme,
elzokogni annyi mindent kellene.
Lusta rend hevert el kint a kazlakon,
fáj a szó, s ha itt-ott megkapargatom
s eltolom a felszín gyenge léceit,
félek, nem lelem, mi újjá lényegít.
Úgy növekszik bent a csend, s a ház körül,
ablakomra szürke fénye rákövül,
és csak írom, egyre írom holt dalát,
rím dorombol és üresség fogja át.
Még nem lehet, még nem mehet,
nekem még tartozik a nyár,
elbliccelt néhány részletet,
és most feloldozásra vár.
De nálam soha nincs hitel,
én kamatostul számolok,
anélkül nem engedem el,
hogy hozzátegyen pár napot.
Egy napot kérek, hogyha fújt,
egyet, ha leszakadt az ég,
s ha dacból felhők mögé bújt,
csak egy nap nem is lesz elég.
Minden csepp esőt felrovok,
és egyenként a perceket,
amiket tőlem ellopott,
mikor előlem rejtezett.
Még nem lehet, még nem mehet,
a nyár eggyel még jön nekem,
adnia kell még pár hetet,
mielőtt szélnek eresztem.
Azzal kezdődött, hogy nem bírtam enni,
és kétnaponta hasmenés gyötört,
mikor nem tudtál többé már szeretni.
Még velem voltál, s már elért a gyász.
A hiányodtól előre rettegni
rosszabb volt, mint maga az otthagyás.
A hétköznapokban nem adtad semmi
jelét, én mégis tudtam: vége van,
mikor nem tudtál többé már szeretni.
Öleltelek, bár tudtam, megaláz,
hogy eltűröd, de nem viszonzod, és ez
rosszabb volt, mint maga az otthagyás.
Közös tortánkból nem maradt szeletnyi,
a közös élet helyén horpadás.
Mikor nem tudtál többé már szeretni,
rosszabb volt, mint maga az otthagyás.
Ez nem vers csak mondatok
Fokozottan hátrányos józanok
Ölelnek álmokat
Egy sárdarab
Ripacsként gúnyol a pirkadat
Azokért amelyek elmarad
tak-tak-tak...
Elnyelődik az órahang
Néma a csend és langymeleg
Ásítozik az életed
Lassul a morózus pillanat
Raboskodik a vészharang
Vetített képeken szenderegsz
Elfogy a kint a fönt a bent
Ady emlékezete
A lemondásban sosem volt otthonos,
ösztönei hajtották, mint az éhes
vadat, mely retteg: amit éjjel elejt,
másnapra a halálhoz is kevés lesz,
alázatában nem volt sosem erős,
mindent azonnal akart, mint a gyermek,
a mérték megunt gönceit ledobva
nem kért és nem is osztott ki kegyelmet.
Szenvedélye beszippantotta végleg.
Hajókazánként fűtötte a becsvágy,
szerelme úgy lobbant, pusztult, mint mikor
a vámpírcsillagok felfalják egymást;
ez a gyengeség volt a belső erő,
hogy démonait magasba emelte,
s a megszépített, elhazudott múltról
delíriumos eszméket perelt le –
vak ügetését hallani eltévedt
hajdani lovasnak. Kiégett mezőn
poroszkál, s egy biccentéssel köszönti,
ha néhanapján valaki szembejön.
Lassan kitáncol már a lomb közül
a napsugár, a sárgabőrű fény,
mezítlábas gyerek csapong, örül
a kert alatti rét kövér füvén.
Szurokhajából szél köt új csomót,
repíti, rázza, bőszen lengeti,
rá visszaint a nád, a fűzbozót.
a szárba szökkent búza, s tengeri.
Előkotor zsebéből száz csodát,
van ott kavics, rugó, parittya, drót,
a zöld esőtócsára rábocsát
és útnak indít egy papírhajót.
A pillanat, mit érez legbelül,
megismételhetetlen, egyszeri,
a hangjuk messze siklik, csendesül,
s hogy közben felnőtt, észre sem veszi.
Pusztító harcaim önmagammal vívom:
megbánás és önvád éles kése vág,
áttetsző formákban a ragyogást hívom,
s piskótaszín hajnalt fest a külvilág.
Emlékezés-kavics pottyan a homályba,
a múlt mocsarába ismétlés vegyül,
mezítlábas múzsa surran a szobába,
s a lakkozott padlón csúszva elterül.
Az ablakon kívül szétfutnak az utcák,
üzletek kavarnak tarka fényeket,
illatos fák fejük lombkeretbe dugják,
cipőkre virágok nyomnak bélyeget.
Ne fordítsunk folyton a jelennek hátat,
múltból megszületve jobbat érdemel,
minden pillanatból lehetőség árad,
ne a jövőt jósold, az nem érdekel!
