Hol lehet az Isten? Nem tudom.
Két levelem jött vissza bontatlanul tőle
A ráckevei úton adtam fel őket:
szétlökdösve a felhőket,
becsúsztattam a megnyíló résbe,
szakadó karácsonyi hóesésben,
hatvannyolc rohadt telén.
Az egyikben azt írtam, hiányzol Apa.
A másik az Úré: engedd Őt haza.
Hoztam bort a boltból,
a legfelső sorból,
lássák, óriás vagyok.
Nem kell gombfoci, se villanyvonatok,
csak Te legyél nekem,
bár gyerekruhám nem szkafanderem,
de lélegzetvisszafojtva
felvinnélek a Holdra,
megmutatni a Földet,
hogy szereti a kék a zöldet,
átölelve mind a hat világot.
Mióta elmentél már iskolába járok,
nevem belevésem a padokba.
Minden este a kocsma előtt várok,
fülelve, mikor kordul gyomra,
ám csak a volt, a soha tántorog ki ajtaján.
Ilyenkor ballagok az éj sóhaján,
mely mintha szánna.
Nem kell! Mert agyag-döngölt szobánkban
ott ülsz mellettem, borod iszod.....
És én hallgatom, ahogy az üres pohár
a szádon néha felszipog.
hiányzol kedves, hiányzol nagyon,
ülök a Blahán egy padon,
hallgatva, hogy a hatos villamos csilingel
mint valami vén kocsmai kassza,
mikor blokkra köpi a mámor árát.
hátrébb, kígyózik az éhség,
pár napig degeszre tömheti gyomrát,
olcsó kölnit, s alig borostát
hord magán a magány, itt a Blahán
hol lassan sátrat bont az áhítat.
ma még etet, itat, hideg szíveknek
gőzölgő teát, fogatlan szájnak levest,
és ahogy fényektől hígul az est,
tranzit boldogság zötyög
apró szikrákat csiholva a fenyőkre.
ezt láttam míg vártalak,
ezernyi kabát, kalap a Blahán,
vágyam végig szaladt egy lány haján,
hátha te vagy, de csak a rohadt fagy
ölelgetett a betonpadon.
ma mintha szebbek lennének a zegzugos utcák,
és a Halleron meleg teát osztogat az est,
a félhomály egy ablakhoz szorítja homlokát,
halkan bekopog, hogy boldog karácsonyt Budapest.
ma nincsenek viskó lelkek, csak cifra paloták,
mert néhány röpke percre Isten mindenhol lakik,
és az aluljáró lépcső vánkosán
heverő vén csavargó kannás borról álmodik.
az István kórház portáján gyűrött papírszalag,
valaki ráírta, meghalni csak holnap lehet,
ma élni kell, hiszen ritka az olyan színdarab,
mikor fecniplakáton szívedé a főszerep.
ma még a bérházak falain bűbájos mosoly,
pedig voltak akik az illatért fenyőket öltek,
a Nagyvárad-tér üres, kifosztott szaloncukor,
csak egy villamos hideg fényei csörömpölnek.
ma éjjel végre enyémek az Üllői úti fák,
ujjaikra aggathatom mihaszna kincseim,
és hogy befedje a háztetők kormos abroszát,
hó hull az ég ágak ütötte résein.
Pasztellszínűvé kenődtek a fák,
fáradtabbak a kirakati fények.
A gőgös tekintetű próbababák
fiatalok, jól öltözöttek, szépek.
Semmitmondó plakátok alatt,
a Corvin-köznél cigarettázok.
Dunai párát tol a 4-es villamos.
Mehetnék. Maradok és várok, várok.
Esteledik. Szállingóznak már
a ringyók és a maradék levelek.
Szemközt hegedülni kezd egy koldus,
a karcos dallam fölébreszti a szelet.
Fázom. Sétálok körbe-körbe, akár rab
a börtönudvaron, hátha felmelegszem.
Adyra gondolok, mert jól jönne egy-két
rőzsedal, ebben a kurva hidegben.
majd akkor alszom el, ha nem figyelnek rám,
míg apám a kertben szöszmötöl,
anyám palacsintát süt,
kinn az utcán néhány autó dudál,
az élet megy tovább, csak az ilyen együgyűt
mint én, zavarja, hogy mindenütt
a fű zöld vászna, és napsugár gyomlálja
az avarból kibukkanó hóvirágokat,
csak a vonat, az az átkozott vonat,
a város peremén ne lenne,
de gondolj a kerekekre, a világ is gömbölyű,
gyönyörű akár a vérem, ha szikkad
a töltésoldalba kapaszkodó akácgyökéren.
egyre jobban unom a reggeli felkeléseket,
az éjjeliszekrényen tej, depresszáns drogok,
kivánszorgok a fürdőszobába,
szemeim még boldogok, fogat mosok,
rágyújtok az első cigarettámra, füstöt fújva
nézem a tükröt, még messze van a van,
és az arcomra kent borotva habban
keskeny árkokat vájva,
könnyeim potyognak a porcelánra,
mennék utána, le a dögszagú ciszternákba,
andezit folyosók dübörgése rázza vállam.
ez így megy napról-napra, hétről-hétre,
még hányszor borul az est a kékre,
még hányszor bontanak édes rongyot a fák,
még hányszor látom rajtuk az őszi rozsdát,
és hányszor nézek a tükörbe, gyűlölve magam,
már századszor mosom fogam,
egyre dühödtebben szaggatva ínyem,
és a kagylóba köpött vízben
szavak, melyek az alkalom húsába ágyazódnak,
s lesznek gyöngyök szememre garas helyett,
ha egyszer majd nem figyelnek rám.
Uram, úgy elhevernék réteden,
mert sikolyra fent kés az életem,
elég a stigma, nincs hely a bal karon,
ujjam végigszalad a sok varraton,
- száz halálom fakó fogsorán -
s borzol buta dallamot, e vére-buggyant zongorán.
Én másképp látok, másképp ítélek,
más az utam, amin megyek,
szememben sosem kért megváltó fények,
pedig sötétben élek akár a gyűlölet,
jó vagy rossz?
hasadok mint az óceán kérge
mikor a Nap belegurul kékes köldökébe.
Mit tettem eddig, mit nem, kit érdekel,
öreg szívem, acélsarkantyús csillagom,
mely fáradt szikrákat pattintva ég el,
ha dühömbe meghalni hullatom,
jó vagy rossz?
mint esőgöröngy a szárítókötélen,
billegek erre-arra, borotva szélben.
