már egy feketemacska dorombolt
a kávéfőző lusta belsejében.
A napba ölelkezve sírt a párkány,
szivárvány-jégcsapok lógtak a szemében.
A szobaajtó suttogott. Hallgatóztam.
Műanyag kanál nyújtózott a csészében.
Hangtompított kavarás egy pohárnyi csendben,
a billegés is aludt a hintaszékében.
Figyeltem. Ötóraharminc. Ilyenkor
előre megfontolt minden mozdulat.
Memóriahabos párna emlékeztet,
hogy hamarosan jön a balrafordulat.
A másik oldaladra fordultál. Felém.
Néztem, ahogy mosolyod a gödröcskékbe esik.
A kávéhabba rajzolt fahéj-szívben
dobogott a reggel még percekig.
Visszafeküdtem melléd. Még öt perc.
Csak néztelek, mint aki sosem látott.
Egy pillanatra hunytam le a szemem,
hogy lássam az ébredő világot.
Ablakhoz szegezett, ráncolt homlok,
számháborúzik a horizonttal.
Zsebemben toll, s a távoli pontok
összekötve alapos műgonddal.
Borús tekintet körvonalazódik,
majd szkanderezik az enyémmel.
Lábain lyukas, felemás zoknik,
szúrja a szemem az ujjhegyével.
Párát lehelek, s öklöm emelem:
az üvegen ujjlenyomat torlódás.
Bár nyitva még a bal tenyerem,
ez egy végtelen kő-papír-ollózás.
A távolban a Nap csak feldobott pénz,
egyensúlyozik a párkány peremén.
Mégnem dölt el, hogy fej vagy írás,
és, hogy melyik is a jó szerencsém.
Az árnyékok megnyúlnak egy arasszal,
előttem nyújtózkodik a reggel.
Farkasszemet nézek önmagammal
és vitatkozom a csendélettel.
Csak álltunk egymással szemben.
Megakadt súgógép volt a horizont.
Nem is mondhattad volna szebben:
Szeretlek. Én meg, hogy viszont.
Szélkakas kapirgált a háztetőn.
Egy hullócsillagot ejtett le elénk.
Te kívántál. Én meg téged, s a redőny
mögül a fülünkbe táncolt a zenénk.
Ég-objektívbe lőttük a selfink,
esőcsepp gördült le arcodon.
A mosolygödrödbe gyűlt a smink,
libabőr futkosott a combodon.
Pántok estek le a Hold válláról,
bájait takarta két bárányfelhő.
Gyorsan lekerültünk az ég vásznáról,
18-as karika, hajnal fél kettő.
Zárlatos reflektor volt az utca lámpa,
kificamodott ágak árnyéka játszott.
Tested szememben totálplánba',
erre csak a szél bóklászott.
Frissen vasalt abrosz most az ég.
Elszórt pillanatok rajta a morzsák.
A holnap ajtajában vagyok faék,
hogy bármikor belépj, nem csak mikor mondják.
Üres pohár alján pangnak
az egykori gyereknapok.
Nem hallom már tiszta hangnak,
mi a fogaim között vacog.
Elvesztek. Vagy csak úgy vannak.
Látom magamat néha bennük,
de a részletek homályosak.
Majális van. Nézd ünnepeljük,
ahogy a családok szabályosak.
Szememben amorf-totemjük.
Bódék, bazár, és körhinta,
valahogy mindegyik ketyeg.
Érzem kihűl a palacsinta,
mi anyám kezében remeg.
Beállunk, mert kell a sorminta.
Anya szorítja a kezem,
másik ernyedt, apa sehol.
Zsákbamacskát vesz épp nekem,
csak a sörbódénál dekkol.
De jönni fog, tudom, türelem.
Vízszintben a mérleghinta,
anyával várunk zárórakor.
Homokba rajzolt családminta,
a sörbódénál még nagy a sor.
Teljesen kihűlt a palacsinta.
