Aludj, a száz év telte messze még,
hóbőrödön a kor nem ejt sebet,
ajkadra hűl a csend, a kedvesét
nem várja már a csalfa képzelet,
aludj, palástod, rőtarany moha,
puhán borítja márvány vállaid,
a kósza szél sem borzongat soha,
ahogy fütyülve útját járja itt,
aludj, százévnyi erdő átölel,
magukba fonnak karcsú törzsű fák,
füledbe súgják – aludj csak, nem jön el-
vadrózsabokrok, tüskeverte ág,
aludj, aludj. Kit álom átkoz el,
magát se tudja; él-e még, halott,
homályba vész a távol és közel,
elmosódik való és álmodott,
s az évek mennek, múlt reményeid
régvolt mesékbe lassan hullnak át,
aludj. Csönded majd körbetérdelik
vadrózsabokrok, karcsú törzsű fák.
Fáj ez a súlyos, májusi illat.
Föld-ízű nyomban elheveredve
várom a semmit. Könnyeket hullat
halkan a hajnal vastenyerembe.
Fáj ez az illat, úgy tele mézzel,
szívvel a csendje, kortalan álom
érckapukon túl... fáj, ahogy nézel
hótavaszodból, bodzavirágom,
föl, föl az égig tartod az arcod
büszke fehérét, gyöngymosolyodban
játszik a nap, volt, ősi kudarcok
gyors erejének kínja is ott van
százezer apró szirmod erében...
lassul a ritmus, ócska magányom
jajdul etűdöt, úgy hiszem, értem
néma imádat, bodzavirágom.
Fénykoszorúban hajlanak össze
ágai kínnak, csöndes igének,
lesnek a fűben vágyaim: jössz-e,
hallak-e újra, hajnali ének,
látlak-e égni szembogaradban,
játszik-e újra ajkad a számon...
ölt az a csók, s én halva maradtam,
csillagesőjű bodzavirágom.
Lennék az álmos végtelenbe’ fönn
pihenni vágyó dalnok daltalan,
az alkony-rózsaszín ha rám köszön,
dicsérni tudnám, szép uszálya van,
ő elpirulna, mint egy ó-leány
kit férfihang még megzavarni tud,
s magára zárná, szűzies talány,
a hajnalcsillagzáras kiskaput,
s én ott maradnék fönn az éjmező
csillagfüvébe oltva önmagam,
egy álmos végtelenbe érkező,
pihenni vágyó dalnok daltalan.
Hányszor álmodtam hajadba fonni csendet
és hányszor szemedbe szikra csillagot,
öles magányom de sokszor teremtett
hazug igéket; akard, és megkapod,
hányszor remegtem bőrödre rálehelni
magamba fojtott világnyi vágyamat,
hányszor sikoltott rám a puszta semmi
hazug igéket; lehet, de nem szabad,
és hányszor, Istenem, hányszor tétováztam
szavakba szőni, hogy mi is vagy nekem,
s hányszor kavart agyamba büszke lázban
hazug igéket öröm és félelem,
és hányszor megbántam elborult magamban
ridegségem, s hogy bent a tűz hogy éget…
pocsékba ment idők, csak én maradtam
mentségül hozva szép, hazug igéket,
s Te mégis itt vagy, még én is itt vagyok
áldva és verve önző képzetekkel,
elmondhatnám, de most is hallgatok
„hányszor” újra e kurta szó remeg fel…
Falevélbe görget a szél,
homokszemnek vagyok benne,
hej, ha ez a tört falevél
messzi szálló hajó lenne,
rőt vitorla, őszi szélben
vinne rongyos ágak felett,
nem tartana itt a tél, nem,
s áldanám az őszi szelet.
Kis homokszem, apró kristály;
tudom hová tart az álmom,
fönn a felhők, lenn a friss táj,
ott kell téged megtalálnom,
szállnék, s nézném lenn az utcát,
találgatnám, merre, hol vagy,
szelek elől merre futsz át;
kicsiny álmom, el ne olvadj,
tarts még, tarts, hogy hozzád érjek,
ne hagyj sárrá keverednem,
csöndjével az őszi éjnek
megpihennék tenyeredben.
Jártam a csendes erdőket,
ködbe szaladtam, felhő lett,
völgy öle hívott, álmodjak
nyári virágot páromnak,
vízcsobogással értem le
hegyről a tóig - térdemre.
Tudtam, a várost kik lakják,
földutak álmos cikk-cakkját,
kóbor ebekkel kergettem
porkarikákat kertekben,
szürke saraktól koszlottan
fél kenyeremből osztottam,
s jaj,
elvásott már a vándorbot,
kopott ösvényen tántorgok,
erdei lények üldöznek,
szél karikása fürtöz meg;
botlik a léptem torzsokban,
őszi utamban oly sok van…
Csendes kínomban mit szóljak?
Talpamon sajgó vízhólyag,
ruhám tüskétől tépetten…
talán semmit sem értettem,
néma szívemben fáj még a
gyarlók isteni játéka.
Világom álma, kedves ismeretlen,
vajon most macskalépted merre járhat?
Tartasz-e épp most lágy, szirom kezedben
virágot, napfényt, zöld, szerelmes ágat?
Vajon szemednek huncut lángolása
kit éget porrá épp e pillanatban?
Én úgy irigylem, bárki más ne lássa,
pedig, hitemre; épp hogy megmaradtam.
A hangod is, a csilló gyöngy beszéded
még itt szalad, még itt remeg az ajkad,
a nyári este éppen így becézett
ahogy megült a vállamon, s terajtad,
gerincemen még föl, alá szaladgál
az elfelejtett vágyak ébredése,
a csend mögött örök dalom maradtál,
és nem felejtem halkuló zenéd se,
s bár ködvalómban rád találni félek,
ezernyi részlet játszik újra bennem.
Jó volna tudni, merre fúj az élet,
te macskaléptű, kedves ismeretlen.
Kell egy más világ…
régi földutakba font örökre pillanat,
földbe, fába vésve szív, szerelmes balladák,
és fejembe csapva félretolt, öreg kalap,
szájsarokba zöldezüstbe hajló szarkaláb,
kell a farmerom, levágva épp a térd alatt,
szíjpapucs, nem kell hogy új, csak úgy az út porát
járni és velem viselni el az alkonyat
szürke hamvait, és kell a csöndes éjszakák
tűzszemébe ejteni sosemvolt szárnyakat,
s nézni csak, ahogy az álmokon, az égen át
kódokat kacsázva száll egy szikratávirat,
…ujjaim közé peregni nyár, a szürke-barna lösz
és a szél,
ahogy hazudni tud,
hogy egyszer visszajössz.
Új utca kéne, semmi sár,
lombalagútban menni már
porból a Napba, végtelen
kertillatokba képzelem,
új utca kéne, tiszta, szép,
beláthatatlan új mesék,
virágos ágyak illata
ahogy a lélek megy haza,
új utca kéne, balra ház,
jobbra akácos, labda, száz,
pirosló hinták, friss homok
apró lapáttal, otthonok,
új utca kéne, friss dalok
ahogy a szellő andalog,
kacagó lányok, fák alatt
ezer pillangó-pillanat,
új utca kéne, más időt
mesélő, még a nyár előtt
építsünk újat, széleset.
Látod, a régi szétesett.
