Csak nézem őket majd, míg átsietnek,
határozottan, mintha céljuk lenne,
nevük ne kérdezd, nem jut már eszembe,
ahogy tiéd sem, névtelen szeretlek,
terelik őket? vagy maguktól mennek?
milyen parádé? végső seregszemle,
leszegett fejjel, nem nézve szemembe
vonulnak, egyre ismeretlenebbek,
talán megérintettem őket egyszer,
bőrükhöz értem, épp csak ujjhegyemmel
rajzoltam rájuk villám Z-betűt,
hová sietnek? mi lett életemmel?
halandó ésszel ezt nem érhetem fel,
eltűnnek mind, csak te vagy mindenütt.
Azt a költőt itt milyen váddal
ítélnék el, ha feltámadna?
Ki fogadná be, ki szeretné,
akár csupán egy pillanatra?
S ha megszólalna, hova zárnák?
Csak tébolydába vagy börtönbe?
Szeparációs szorongását
mi oldaná, ha visszajönne?
Szakadt kabátját ruhatárba,
életművét egy pályázatra
be merné adni? Ki találna
noteszt a zsebében matatva?
Azt a költőt itt mi ütné el?
Tehervonat vagy piros mozdony?
Fotózkodnának tetemével,
kik nem hagyták, hogy verset mondjon.
Terrornak mától azt nevezd tehát,
mi úgy lopakszik korból korba át,
hogy rejtőzködve álarcot cserél,
majd jótevődként lép fel, úgy ígér
boldogulást, de hálót vet ki rád,
megszervezi, hogy bálványozd, imádd.
Terrornak azt nevezd, ami
szabadságot tud játszani,
meg-megcsillantva hirtelen
odafönn, aztán idelenn,
hogy fontos mindenütt te vagy,
vigyáz majd rád, csak el ne hagyd,
miközben fájva vonszolódsz
a part felé, kések felé,
hol majd ő ontja véredet,
és megmentődként ünnepelheted.
Életmentőnek őt nevezd,
ki lassan öl, mert úgy szeret,
akinek zsákmánya lehetsz,
szabadon soha nem ereszt,
minden más zsarnoktól megóv,
heterofób, homofób, bifób,
szélső, középső, bármely oldali,
agyadba írta, mit kell mondani,
megtanít egyenmosolyt hordani,
zsinóron rángat jóembereket,
eljátszat velük játszmás ügyeket,
hogy nincs is itt, már úgy van itt,
csak elszorítja ujjaid,
elhallgattatja éneked,
vasajtó brong, kerék visít,
a lélek is csak test lehet,
már úgy van itt, hogy nincs is itt.
Terrornak ezt nevezheted.
Arany János: Uram-bátyám (1869)
című négysoros versére
Férfi-korom végefelé máris,
mennyi is van? kétezertizenhét,
villogtatja fényeit a nemlét,
nyárizöldet, kéket, őszisárgát,
nincs már vágyam, csak egy régi emlék
zötyögtet, mint ócska vicinális,
s ott, ahol a szerelmük kínálják
karcsú lányok, múzsák, úti dámák,
nem állok meg, inkább hazamennék.
Hideg nekem a delelő nyár is,
mint jégzselé makacs gyulladásra,
nincs bennem a régi csakazértis,
morzsányi se maradt a poézis,
szögön lóg az egérrágta táska,
liberális vagy illiberális,
nem csalogat se New York, se Párizs,
csak itt Pesten vagyok megtűrt vendég,
de innen is inkább hazamennék.
Koravénség hava ül felettem:
elvesztettem igazi hazámat,
ez az ország nekem ismeretlen,
viharos volt a huszadik század,
átsöpört a huszonegyedikbe,
könyvlapokra vagyok kiterítve,
onnan nézek most égi habokra,
hová úszott tőlem Nagyszalonta,
nem találom, pedig hazamennék.
Mind a világ „ura-bátyja” lettem,
balga voltam, hébe-korba boldog,
üres a tér, hidegek az esték,
madár pottyant vasfejemre foltot,
nem hiszek a jövendölésekben,
ördög tudja, holnap mi jöhet még,
nem pillantok előre, se hátra,
Arany János az útját bejárta,
nincs akihez innen hazamennék.
