(Iványi Juditnak)
Egérke,
a templomot kiürítették.
Összecsomagolt az Isten is.
Az akasztott ember se
lóg már a gerendán,
elunta magát.
Üresen állnak a házak.
Néhol még egy-egy öreg
bámészkodik a kapualjban.
Azt mondják, ahová mennek
kövérebbek az árnyékok is,
és az odenwaldi hegyek lankásain
fürtökben nő a sajt.
Friss kenyeret osztanak
minden utcasarkon.
A morzsákkal is jóllakik az ember
míg bírja szemelgetni.
***
Batyumban friss kalács.
Anyám sütötte.
Belegyúrta kétségeit,
hajának akácillatát.
Az ajtóból figyeltem
ahogy megremeg a válla,
a felhők remegnek így
zápor idején.
Amikor rám nézett már tudtam:
nekem ő az ég s a föld egymaga.
Maradni még sem volt erőm.
A vonatablakból még sokáig néztem
ahogy zsugorodik,
végül föld és szalmaillatú harmattá vált.
Az út menti fák,
mint szárnyatlan tündérek
repültek hátrafelé.
Felemelkedett a tó is.
Míg a sárgászöld mező felett
álmos tehenek röpködtek,
szemhéjam lassan elnehezült.
***
Hét éve már Egérke,
hogy nem láttam
cseresznyevirágot.
Itt kényesek a fák.
Apró kertekben pöffeszkednek,
orrukat magasan hordják.
Érett gyümölcseik,
mint az elárvult gyermekek
összebújva heverésznek a fűben.
Az emberek skatulyákban élnek
reggelente kirajzanak.
Bábel tornyát építik szívükben,
és hogy az Isten meg ne sejtse,
idegen nyelveken imádkoznak.
A nyári esték egyre forróbbak.
A szél messzire elkerüli a várost.
Gyakran álmodom veled.
Az ajtómban állsz és enni kérsz.
Nyitott tenyeremen
apró kavicsokká válnak a magvak.
Felnevetsz:
hát ennyi a tiéd.
A tapéta csúszós halbőrré válik,
megmozdulnak a falak.
Felém indulnak.
Hirtelen egérré változom én is.
Kiszaladok utánad a résen,
de már soha többé nem érlek utol.
Anyácska, nézd a kertet,
Ágak hegyén ül a dér.
A tarló meg se rezzen.
Néhány sárba fúlt levél
Őrzi még a nyár színét.
A krizantémok mentén
A kék kutat, a házad,
Lángvörös naplementéd,
Ahogy futok utánad,
Libbenő szoknyád szélét.
Anyácska, nézd a fákat,
Mint megannyi tetszhalott
Még egyszer nyújtóznának.
Ölükben rég elhagyott
Bölcsőket ringat a szél.
Felettük varjak szállnak.
Az ég kékje se látszik.
Fekete csöndben várnak
Rá, míg új szív csírázik
Földszagú mellkasodban.
Anyácska, érted jöttek.
Elvisznek téged újra.
Le- s felszállnak, köröznek,
Pernyeként hull az útra
Rozsdás szárnyukból a toll.
