Azt mondják, hogy hasonlítunk.
Rám néznek: "kiköpött".
`75 nyara volt, mikor
Anyámnál kikötött.
Anyám második gyerek.
Az apám elsőszülött.
Soha nem ártottak neki,
Mégis folyton ütött.
Lehetett volna jó is,
De nem jutott eszébe.
Valami csalán nőhetett
A szíve helyére.
Mit tehetett volna anyám?
Egyedül sírt este,
Mikor a megnyugvását
A bölcsőmben kereste.
Hányszor próbálták már újra!
De így se működött.
Apám aztán végleg át is
Lépte a küszöböt,
Meggörbítve szememben
Az időt és a teret:
Én lettem a lánya,
Aki sohasem létezett.
Mennem kell. Engem várnak már ebédre.
Nagyanyám fehér kötényt köt,
s ha késve érkezem, puha ráncok nyílnak homlokán.
Tenyerét összecsapja: hol jártam eddig?
Nagyapám hallgat, majd kimegy az erkélyre,
meghúzza a flakont. S mert így akarja,
nem vesszük észre.
Aztán asztalhoz ülünk, ki-ki elfoglalja a maga helyét,
nagyapám túrós puliszkát, én tejeset eszek. Rám szólnak, addig egyem, míg hideg a tej.
Utána kiejtem a kezemből a kanalat, összezsugorodok
egészen kicsire. Két éves vagyok megint, az asztal alatt futok át, félnek, nehogy megüssem magamat.
Ha beverném a fejemet, Budapesten ébrednék fel,
27 évvel később, a nagyszüleim halottak lennének, s az nagyon nagyon fájna.
